„Nem hittem, hogy ilyen lesz-gondolta a Nő. Miért nem mondta ezt el nekem valaki? Vagy csak nem hittem el? Legalább valamelyik könyvbe beleírhatták volna. Az orvos azt mondta, hogy könnyű lesz, széles a csípőm. Ha más nem is, ennyi előnyöm lehetne belőle.”
A következő fájdalomhullám kioltotta ezeket a gondolatokat. A mostani, minden eddiginél erőteljesebb volt. Megvonaglott a szülőágyon. Már tíz órája vajúdott. Még hajnalban az árvíz miatt vitte be a párja a Kórházba, a rokonok biztatására. A Duna áradása ellepte az utakat, már így is csak a földutak voltak némiképpen járhatóak. Ezután a Férfi elment dolgozni.
Reménykedett benne, hogy a Kórházban egy kicsit megnyugodhat, pihenhet. Napok óta arcüreggyulladással és hőemelkedéssel küzdött a szervezete. Az utolsó két hét maga volt a szenvedés. Fájt a háta, ízületei, ödémás volt mindene. A fia is egyre türelmetlenebb lett. Volt olyan éjszaka, hogy szinte kidugta kezét vagy lábát anyja hasfalán keresztül, majd annak hasával együtt lefordult az ágyra. A Nőnek nagyon fájdalmas élmény volt, de eltörpült a mostani szenvedés mellett.
Közben mindkét szülésznő már csak vele foglalkozott. Az orvos is sűrűn jelent meg aggódó arccal, barázdált homlokkal. A tíz órás eredménytelen vajúdás közben, a szülőszoba másik részében ikrek jöttek a világra. A második baba farfekvéses volt. Az Orvos az Anya testébe benyúlva fordította meg, és segítette a világrahozatalt. A Nő mindezt végighallgatta. A fura nyögdécselést, pár másodperc múlva a baba köhögött, majd felsírt. A szülésznők elismerő mondatait az Orvos teljesítményét illetően. Mindenki nagyon elégedett volt akkor önmagával. Azóta ez már tovatűnt. Csak a tehetetlenség maradt.
Ez a Baba nem akar a világra jönni?
A magzatvíz már az első órában elfolyt, művileg megindították a szülést. Ő még nem akart szülni, de ezt nem kérdezték meg tőle. Semmi másra nem vágyott csak pihenni, pihenni…
Hatalmas görcsös fájdalom hajlítja ívbe testét. Megpróbál tőle megszabadulni. Teljes erővel nyom, hátha sikerül kitolnia magából a fájdalmat, és az okozóját.
A Baba közben az életéért küzd!
„ Szörnyű idebenn! Összenyomnak a falak! Minden megváltozott! Menekülnék, de nincs hova. Sehol nincs hely! Nem kapok levegőt!”
– Még csak kétujjnyi a tágulás- jelenti a Szülésznő az Orvosnak.
– Nagyon erőteljesek a fájások. Nem tágul elég gyorsan. Nézze meg kérem, a gyerek szívhangját- utasítja a Szülésznőt.
– Egyre lassul a baba szívverése. Lehet, hogy nem kap oxigént.
– Kérem, Anyuka forduljon meg, a magzat a köldökzsinóron fekszik-mondja az Orvos.
„Remélem, csak ez a baj!”-gondolja
„Kapok levegőt! Kitágultak a falak!”-lélegzik fel a Baba.
– Minden rendben. Újra jó a szívhang – mondja a Szülésznő.
– Javaslom a gerincérzéstelenítést-mondja az Orvos.
– Még nem szeretném, természetes úton akarok szülni-tiltakozik a Nő.
Amint ezt kimondja, jön is az elviselhetetlen fájdalom. A Nő számára elhomályosul a szoba, és mindenki, aki benne van. Inkább behunyja a szemét.
Mire kinyitja, gyermeke apja is az ágyánál áll. Megfogja a kezét. Már az érintés is fáj, inkább elengedi. Egyébként sem esik jól, ebbe az emberbe kapaszkodni. Eddig sem tehette. Bevillant az elmúlt nyolc és fél hónap valamennyi kínlódása. A magára hagyottság érzése, miközben tatarozták a lakást. Az allergiás tüsszögő, köhögő rohamok fulladásig. Körülbelül egy köbméter fa behordása a lakásba egyedül másfél hét alatt. A hólapátolások. Mindezt úgy érezte, hogy meg kell tennie a létfenntartáshoz. A minden esti rettegés, hogy most megszül. Kezdetektől veszélyeztetett várandós volt. Már hat hónaposan leszállt a pocakja, és minden este fájásai voltak. A barátnője is ebben az időszakban veszítette el a gyermekét, meghalt benne. Nem vették észre. A barátnője is éppen csak túlélte.
A Nő minden este imádkozott azért, hogy életjelet adjon a gyermeke. Annyira szorongott, hogy minden lehetőséget megragadott, hogy magzati ultrahangot csináljanak neki. Szinte már kényszeresen kereste erre az alkalmakat. A Férfi csak hétvégi vendég volt nála, és akkor sem érezte, hogy segítenie kellene a ház körüli munkákban. Mást is megkérhetett volna, de túl büszke volt hozzá. Tehát maradt az önellátás. és az egyre elkeseredettebb érzések a párja iránt. Megpróbálta ezt vele megbeszélni, de sohasem történt utána változás. Olyan volt mintha két külön világba kerültek volna, ahol nincs közös élet, csak közös várakozás valamire, amit együtt kellene megélniük.
Ránézett a Férfira, belényilallt a gondolat, hogy milyen jóképű, magas, barna, göndör hajú, régebben milyen jó volt vele, egy ideig…
A fájdalom újra ívbe görbíti a Nő vajúdó testét.
-Még csak két és félujjnyi a tágulás. Így nem tud kijönni a Baba. Az Anya is egyre kimerültebb -aggódik a szülésznő.
Az orvos megint felveti a gerincérzéstelenítés gondolatát.
-Várjunk vele, még egy kicsit- kéri a Nő.
A Férfi is aggódva nézi az önfejű Nőt. Érzi, hogy baj van. Még csak most jött, de már most nehezen viseli… ezt az egészet. Tudja, hogy kötelessége itt lenni, de inkább lenne bárhol máshol. Látja, hogy újabb fájdalomhullám vonul át a Nőn. Figyeli azt, akit egykor annyira szeretett, de ő már nem is hasonlít önmagára. Már a nyolc és fél hónap alatt is egyre inkább viszolygott tőle. Sokkal jobban, mint amennyire vonzódott hozzá… hiszen annyira megváltozott. A teste… ,és mindig valami néma szemrehányás sugárzott belőle.
Pedig jó ember vagyok-gondolja. Segítek a barátaimnak, Anyáméknak. Az is igaz, hogy rá kevesebb időm marad. De megbénít ezzel az állandó szemrehányással. Nem érzem magam jól mellette. Mindig csak magával foglalkozik most már, nem velem…
A Nő számára a szülőággyal szemközti óra mintha megbolondult volna. Szinte percről percre félórák tűntek tova. A nagymutató kettőt fordult, de számára egyre sűrűsödő, kibírhatatlan fájdalom volt a tér és idő.
Kábaságán keresztül tompán hallja a szülésznő és az orvos hangját
– Megint nincs szívhang- jelenti ki a szülésznő- Anyuka, kérem, forduljon meg, segítek.
– Visszatért a szívhang, de szólok az Orvosnak.
– Mennyi a tágulás?-kérdezi az Orvos.
– Háromujjnyi.
– Így nem jön ki ez a gyerek. Anyuka választhat. Császármetszést, vagy gerincérzéstelenítést akar?-kérdezi határozottan az orvos.
– Gerincérzéstelenítést – mondja a Nő szinte önkívületi állapotban.
Pár perccel később az aneszteziológus próbálja a gerincébe szúrni a tűt. De nem találja meg a megfelelő pontot. A vajúdó nő egy pillanatra sem képes megválni a vonagló kíntól. Mikor már szinte feladják a küzdelmet, egy pillanatnyi nyugalom elég a gyakorlott kezeknek az érzéstelenítő beadásához.
A nő öt percen belül elsimul. A fájások léteznek még, de már nem elviselhetetlenül. Egyre inkább érzi, hogy képes a világra hozni a benne lévő életet. Az idő visszatér a természetes medrébe. Fél óra alatt még kétujjnyit tágul.
„Így már teljesen más. Jobb érzés. Kicsit nyom, szorít valami itt felül, de létezem. Elviselhető.”- lélegzik fel a Baba.
A Férfi közben az ágy mellett ül. Ő is érzi a változást. Már régóta nagyon félt a gyermeke születésétől. Úgy érezte, hogy nem marad életben valamelyikük. Az Anya vagy a Baba.
Egy óra elteltével megjött a kívánt eredmény.
-Kilencujjnyi – jelenti a szülésznő.
A Nő úgy érzi, hogy túl van a nehezén.
-Anyuka lássunk neki a szülésnek.
„Eddig mit csináltunk?”-gondolja a Nő.
-Kérem, ha nem bírja, menjen ki a szülőszobából. Nem akarjuk fellocsolni – fordul az Apához.
– Köszönöm. Szeretnék bent maradni-mondja érzéseivel teljesen ellentétesen. Ha már eddig kibírta, szeretné látni a gyermeke születését.
-Nyomjon, kérem-foglalkozik az orvos az Anyával.
A Nő minden erejét összeszedve próbálja világra hozni a gyermekét, de nem érez erőt magában hozzá. Elkeseredetten nyomja. Üvölteni lenne kedve, de mit szólna hozzá az orvos, szülésznők. Helyette fogát összeszorítva erőlködik, de nem történik semmi.
– Vákuumot használunk-hozta meg a döntést az Orvos.
– Már minden rendben. Kitágult. Nem kellene. Mi van, ha károsodik a Baba – tiltakozik az egyik szülésznő.
– Jó akkor inkább kinyomjuk belőle. Nyomjon!
A Nő összeszedi összes erejét, az Orvos a kellő pillanatban könyökével és teljes testsúlyával ránehezedik. Elsőre a fájdalmon kívül nem történik semmi.
-Kérem, tényleg nyomjon. Ez nem elég! Próbáljuk meg még egyszer!
A Nő nem érzi, hogy képes lenne még bármire. Már egy ideje folyamatosan reszket. A szülésznő régebben rakott rá egy takarót, majd még egyet. De ugyanúgy reszketett kettő alatt is. A szülést zavarták a takarók, levették róla. Azóta még jobban vacog a foga és rázza a remegés.
A parancsszóra megpróbálta kikapcsolni a kimerültséget és a tremort. Tudta, hogy ha kijön a gyermeke már minden jó lesz.
Nyomott, bár nem érezte azt az erőt, amit elvártak tőle. Az orvos még nagyobb erővel könyökölt rá.
Itt egyre szűkebb. Most már van hova mennem. Bedugom a fejem. Végre van helyem, igen szűk. Csúszok! Itt sokkal világosabb. Fulladok! Segítsen valaki!
A Baba kicsusszant a szülésznő kezébe. A Nő megkönnyebbült, hirtelen szinte üresnek érezte magát. A Gyermek nem sírt fel.
-Jó, hogy nem fulladt meg. Nyakára van tekeredve a köldökzsinór. Túl van hordva, teljesen ki van ázva a bőre. Adjuk az Anyukának. Megdolgozott érte.
Az Apa is fellélegzik. Az a mérhetetlen szorongás, ami a nyolc és fél hónap alatt összegyűlt benne, feloldódik. Először megbűvölten nézte a fiát, majd azt a nőt, aki a világra hozta. Egymásra mosolyognak. Régóta először éreznek sorsközösséget. Valami fontos dolog történt, amit együtt éltek át.
Az Anya végre kezébe kaphatja a gyermekét. Mellkasára tették…A szemébe akar nézni, reszketve felemeli.
A gyermek szeme még szokta a külvilág fényeit, elmosódottan látta az ismerős, de még nem látott arcot… Félve örül a szabadságnak, amit hirtelen megtapasztalhatott. Még mindig nem sír.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig egymás szemébe néznek. Elmerülnek egymásban, érzik az összetartozást, amely mindig is létezett…
Minden vélemény számít!